A vacsora nehezített körülmények között indul, a taxim ugyanis kivisz Zuglóba a Telepes utcába, hiába hangoztatom, hogy a Telepy utcába vagyok hivatalos, ráadásul eleve késésben. Szóval fél órát kések, de úgy tűnik nem csúsztam le semmiről. Egy elkülönített körasztalnál ülök egészen véletlenül a NoSalty jófej csapatával. Viszonylag hamar érkezik az első fogás: sajnos egy jobb sorsra érdemes Si-Chuan csípős, savanyú leves, legalábbis annál mindenképpen jobb sorsra, minthogy elém tegyék. Ugyanis én nem vagyok egyébként egy válogatós típus, de egy dolgot nem tudok egyszerűen befogadni és elismerem, hogy ez egy rettenetes hiányosság: amikor úszik a tojás egy levesben. Belátom, hogy ha egy tömlöc mélyére vetnének és 40 napig éheztetnének, boldogan belefetyelném, szóval röptében kapnám el a tojáscafatokat közben, de erre a szintre még nem jutottam el.

Tehát én ezt konkrétan nem bírom megenni, de megkóstolni sem. Sebaj, érkezik a - khm, nehéz esténk lesz - ízletes sertésfülfalatok, gyengéden, csodálatosan elkészítve. Hát kérem, az az igazság, hogy a második hiányosságom, hogy valahogy ezeket a disznó, marha stb. segédhúsokat se tudom nagyon megszeretni, egyszer az Olimpiában hősiesen megettem egy levest, amiben tüdő meg minden egyéb úszkált, és három napig beteg voltam, teljesen biztos vagyok benne, hogy pszichésen okoztam saját magamnak. Szóval ezt azért megkóstolom, de sajnos nem tudom azt írni szakavatottan, hogy mennyire finom volt, pedig nyilvánvalóan az volt és első osztályúan elkészítve.

Már meg sem lepődöm, amikor érkezik a csipős szószban tálalt pacal, tüdő, nyelv és miegymás fogás "Ko shui fei pian", azaz a szupersztár ökörszív & pacal kombó - igazán szép. Mivel én a Gasztrobizarr blog nevében vagyok jelen, úgy érzem minden remekül alakul és itt a helyem. Ezt igazolja a következő fogás is: a kiváló, amúgy feketés-zöldes színű Száznapos tojás zöldpaprikával. Namost én azt tudom, hogy ez egy elképesztő ínyencség, de én még mindig nem nagyon tudok jóízűen enni. Persze azért megkóstolom, ööö, finom, de azt hiszem elég is lesz az az egy harapás. Hát Wang konyháját azért nem az ilyen mimózáknak találták ki, mint én.

Ekkor végre elkezdenek érkezni a számomra is befogadható fogások: az Ég és Föld oldalas, döbbenetesen finom, olvadós Dong Po sertésköröm barnaszószban párolva, Csirke "Ge shan" módra, Ma-po tofu, Sült báránydarabkák, Wang mester pirított tésztája, Kínai jázmin rizs és minden további fogás csodálatos. Mondjuk egyfolytában érkezik valami, egy idő után kb. harminchat tányér van az asztalunkon, és alig hiányzik valamennyi mindegyikből, alapvetően nem nagy étkű társaság vagyunk, persze azért eszünk rendesen, a hatalmas oldalas jelentős részét például én.

Miután halálra zabáltuk magunkat az összes fogásból, megérkezik a desszert (Kókuszos rizstésztagombóc, Édes kínai kenyér) majd társaságában Wang úr is asztalunkhoz jön, hogy elmondja hát igen bezárnak, átalakulnak, feljebb lépnek egyet, minőségi "fine dining" éttermet csinálnak, elegánsabb, kifinomultabb, komplexebb lesz minden. Úgy érzik van erre most fogadókészség és kereslet is. Különben is jelenleg nincs rendes, elegáns kínai étterem az országban, úgyhogy meg kell csinálni. Wang úr pedig megcsinálja.

A családias hangulatot és az egyszerű, vagy akár extrém kedvelt fogásokat ne sírassuk, ha átlényegülve is, de meg fogjuk találni Wang mester új étlapján.

Addig pedig én beiratkozom egy tojás, tüdő és malacfül elfogadó továbbképzésre.

A csapongó, felesleges szubjektív gondolatsor után végül következzenek a tények is:

Wang mester teljes megújulása  

Az immár 20  éve Magyarországon élő kínai sztárszakács és étteremtulajdonos, Wang mester teljesen átszervezi étterem-portfólióját Magyarországon. Éttermei az elmúlt évtizedben Magyarország legjobb kínai éttermei közé tartoztak/tartoznak, számos szakmai elismeréssel.  2013. június 29-én örökre bezárja kapuit a Telepy utcai étterem, míg 2013. július 1-től – 2013. szeptember 1-ig bezár a Gizella utcai intézmény is. Utóbbit teljesen átalakítja Wang mester – a belső enteriőr, az asztalok, az ételek, de még az evőpálcikák is – teljesen megújulnak, valamint középen egy nyitott konyha  is kialakításra kerül, hogy mindenki szeme láttára készüljenek a remek kínai ételek.  A hely továbbra is a pekingi-hunani-ujgur-szecsuáni tartományok ételeit kínálja majd, viszont az eddig kapható ételek nagy része átalakul.
“Úgy gondoltam, hogy ideje egy újabb minőségi fokot megugrani, és egy még elegánsabb kínai éttermet létrehozni Magyarországon”- mondta el Wang mester. “Örülök, ha a kínai konyha- és 5000 éves kultúra újabb helyen kerülhet bemutatásra – minőségi alapanyagokkal, új ételekkel” – tette hozzá.

További terv: újabb koncepciójú Wang étterem a láthatáron  

A Gizella úti étterem teljes megújulásával párhuzamosan Wang mester egy másik, vadonatúj étteremkoncepciót is szeretne itthon megvalósítani. Az új hely a “Best of China” koncepciót követi magas éttermi színvonalon, ahol  - ellentétben a Gizella úti étteremmel– itt KínaUniverzum összes szegletéből kínálnak remekműveket, de csakis a legjobbakat. Az új hely vélhetően Budapest 5. kerületében kerül kialakításra.
A Telepy utca ételeit a “Best of Telepy” rendezvénysorozat keretein belül búcsúztatták a sajtó képviselői, és gasztronómiai bloggerek.

Azt hittük a Ráday utcának semmi nem árthat, egy kis felújítás ide vagy oda, lezárják évekre, ellehetetlenítik a bejutást, "az átalakítás alatt zavartalanul üzemel" tábláktól látványos luxusbejáratok pedig majd megmentik az üzleteket és éttermeket. Hát nem így történt. Nem akarom túldramatizálni, de a Ráday utca mostanában szomorú látványt nyújt, a trendkövetésben kissé lemaradt turisták üldögélnek a Hungarian Food felirattal teleaggatott éttermekben, ki tudja milyen helyi specialitások fogságában, egyszer használatos turistákra szakosodott fekete mellényes pincérek járkálnak föl és alá körülöttük.

A régi, annak idején népszerű intézmények pedig hol félházzal, hol pedig felkészülve, de mégis alacsony fordulatszámon várják a betévedő vendégeket.

Fel van adva a lecke tehát annak, aki itt nyit egy vendéglátó egységet.

A Boutiq Bár alapjain edződött The Gin Shop Budapest márpedig itt nyitott meg, de egy ilyen helynek egyszerűen mindegy kell, hogy legyen hol van, mert amit itt kapunk az felülmúlhatatlan.

A lehető legnagyobb gin választékot találjuk a bárban, de egyéb alkoholokból is válogathatunk. Ez a hely kiváló kezdés és ha majd felpörög, kiváló folytatás majd befejezés lesz egy nagyszerű nyári, őszi vagy téli este eltöltésére, hogy a tavaszról, na meg a délutánokról ne is beszéljünk. Nem kell ehhez feltétlenül ginfüggőnek, esetleg vastag pénztárcájú alkoholistának lenni, legyen szó munkahely utáni beszélgetésről vagy lazításról, itt stílusos (egyelőre nyugodt) környezetben megtehetjük, de egyébként arra is jó, ha be akarunk rúgni.

A helyiségbe lépve olyan érzés fog el, mintha a múltba repülnénk, nem leljük a lassan közhelyessé fajuló romkocsma feelinget, sötétbarna fabútorok, érdekes képek és vicces idézetek találhatóak a falon, a bárpult pedig egyenesen lenyűgöző, ide Great Gatsby is szívesen betérne és nem csalódna.

Na most, ha itt valaki "egy gin tonicot" kér az olyan, mintha a Starbucksban "egy kávét" kérne. Persze gin tonic, de milyen ginből? (És ezalatt nem a csavarlazítóból vagy az ihatóból-e - amúgy a pesti éjszakában jogosan feltehető kérdést értik.) És milyen tonicból? Lehet az ugyanis Kinley, Fever-Tree, Schweppes, Fentimans is. Ugyanakkor nem áll meg a tudomány a lime-nál vagy a citromnál, hanem kerülhet bele kardamom, chili, zöld tea, narancsvirág, szerecsendió, narancshéj, citromhéj, fahéj, és még sok más is.

Értetlenkedő nézésre jön a professzionális segítség: közelítsük meg és határozzuk meg az ízlést: gyümölcsös, citrusos, fanyarabb, keserűbb ízvilágra vágyunk-e, hamar találnak nekünk megoldást, akkor is, ha még ezt sem tudjuk eldönteni. Aprólékosan, gondosan készül az italunk majd megérkezik a csoda, fantasztikus, jéghideg illat és ízharmónia, élmény, komplexitás... Na, de a lényegre térve: elrepít, felold, megold, újdonság, nagyszerű, teljesen más világ.

Amikor először itt kóstoltam eszembe jutott: a fenébe most már egy gin tonicot sem fogok tudni akárhol meginni, ilyen élmények után képtelenség. Az már nem lesz az. Úgy menjen ide mindenki, hogy jó eséllyel onnantól kezdve borzalmas löttynek fog érezni szinte minden más kevert italt az éjszakában. 

Így a végefelé elárulhatom, hogy a cikk aprópóját valójában az adta, hogy szombaton, azaz június 15-én ünnepeltük a Gin Világnapját, ebből az alkalomból pedig külön meghívást kaptam a The Gin Shop Budapestbe, ahol egy rövid bemutatót hallhattunk a ginek világáról. Délután 4 órakor bátran leültünk a bárszékekbe és az elénk készített gines poharakból megkóstoltunk 5féle gint (Hayman's Old Tom Gin, Bombay Sapphire, Beefeater, No3 London Dry Gin, Broker's, Tanqueray Rangpur), illetve hallhattuk ezek történetét.

Először persze átvettük, hogyan is érdemes egy ilyen magas alkoholtartalmú italt érzékelni, nem csak úgy beledugjuk az orrunkat a pohárba, mert hamar ki is végezzük egy időre a szagló receptorokat, hanem szépen, fokozatosan. Végigkóstoltuk a gineket, belevetítettünk ilyen-olyan ízvilágokat, mellesleg tényleg ki lehetett venni a boróka ízét némelyikből, sőt én például a lime-ot is éreztem egy olyan ginben, amelyben ez minden kétséget kizáróan fel is lelhető volt, mint kiderült.

Utána jöttek a tonicok, azokat is végigvettük, jól érzékelhető volt a különbség. Ezután pedig kevertek nekünk csodálatos gin tonicokat. Lévén úrinő szombat délután 4-kor nem issza magát holtrészegre - néhány kivételtől eltekintve - én nem ittam meg az alkoholokat csak belekóstoltam, ezért aztán józanon és nagyjából ép ésszel megúsztam ezt a délutánt, azzal a biztos tudattal, hogy bármikor, ha jót akarok magamnak vagy másoknak, - márpedig miért is ne akarnék jót az aranyszívemről vagyok ismert - csakis ide jövök, itt csalódni nem lehet, ha már megszoktuk a minőséget, akkor pedig ne is adjuk alább.

A témáról jelen posztnál jóval informatívabb cikk olvasható a Nosalty-n, itt.

Hihetetlen, hogy egy év milyen gyorsan eltelik. Azóta sokminden történt. Elindult a divathullám, elkezdett boldog-boldogtalan macaront gyártani. Az első magyar Macaron Nap után az egyik Hollán Ernő utcai cukrászda üvegajtaján ezt olvashattuk A4-es papíron: "MAKARÓN KAPHATÓ". Innen tudtam biztosan először, hogy szerénytelenség ide vagy oda: divatot teremtettem. Meglódult mindenhol a macaron eladás, de döbbenetesen. Nem kétszer annyit, tízszer annyit adtak el.

Aztán az élet másfelé sodort, egyre kevesebbet foglalkoztam a macaronnal, egyre kevésbé is érdekelt, azért persze jól esett, amikor megtudtam, hogy például a "marketinggel tudatosan nem foglalkozó" Daubner Cukrászda is elkezdte árulni a macaront.

2012 végefelé folyamatos érdeklődés indult viszont, vajon lesz-e megint, mit tervezek, jó volt az a márciusi, meg kéne még egyszer csinálni. Hát nem tudom. A macaron hullám tart az tény, de ki tudja mi van mögötte, mekkora a látszatdivat és a valós érdeklődök.

Sokan még mindig nem tudják mi ez, persze érdemes lehet, hiszen ki tudja, talán több tízezren is szeretnék megtudni, megkóstolni és megvenni ezt a "cukiságot" még ha drágának is találják, egyet azért szinte mindenki megengedhet magának. Sokan viszont inkább kiábrándultak, egyre több helyen lehet kapni ugyanis a - hát finoman szólva - nem olyan finom macaront, nem értik mi ezen a jó, tök szar, drága, hülye hóbort, a "manapság oly divatos" macaron.

Januárban arra jutottam, hogy nem lesz idén mégsem Macaron Nap. Nincs rá időm, energiám, tavaly már megcsináltam, idén minek újra. Újabb csavar, hogy eszembe jutott, végülis miért ne csinálhatná meg más, egy-két csapattal tárgyaltam, az egyik fele nem nagyon látott benne fantáziát a másik fele úgy érezte ő nem tudná jól megcsinálni.

Feburár elején azonban beindult magától a tavalyihoz hasonló őrület, naponta egyre több emailt kaptam, lesz-e, hogy kell jelentkezni, hol lehet jegyet venni (?), kikerülhetetlen lett.

Szóval ismét belevágtunk.

Nem tudom mindenki számára egyértelmű-e, és csak nekem volt újdonság: Budapesten egyszerűen nincsen normális rendezvényhelyszín, ami 1000 fő befogadására képes. Legalábbis én nem találtam. Természetesen nem szállodák termeire gondolok, úgy általában. De kérem, ha valaki tud ilyenről feltétlenül értesítsen, mert folyton szükségem lenne rá.

Egyet ugyanis biztosan tudtam: idén nagyobb helyszínre kell vinni, mert mindenkit ez zavart a leginkább, hogy milyen kicsi helyen volt tavaly. Mondjuk, hogy én egy 60 fős helyszínre vittem volna eredetileg, hát erről ha nem is mélyen hallgatok, de inkább fedje homály.

Persze ott voltak a méregdrága helyszínek, ilyen-olyan akadályokkal: hétköznap nincs engedély, többszázezer forintba kerül, ilyenek akadtak azért.

Jól van, végülis az Akvárium csapatára bíztam magam, amit egy kicsit vakrepülésnek éreztem mindvégig, és mintha nem mindig lennének közben irányítótoronyban.

A cukrászdákkal minden simán alakult, nem kellett egyiküknek sem ecsetelni miért jöjjenek el a macaronjaikkal, mi ez az egész, erre tavaly rengeteg energiám elment.

A belépőjegyek azonban messze nem fogytak olyan ütemben elővételben, mint szerettük volna. A lelkesedés facebookon látszólag magas volt, sőt még nagyobb, mint tavaly, vegyültek köztük persze a "mi ez az egész?" "még soha nem ettem" kommentek is, ami egy kicsit ijesztő volt, de azért alapvetően mindenki nagyon pozitívan fogadott minden új hírt az eseményről.

A második Macaron Nap végül elsöprő siker lett. Nincs ebben semmi túlzás, minden nagyobb tévéadó és sajtóorgánum eljött -  gyakorlatilag szétszedtek bennünket. A színpadi show mellett folyamatosan interjúkat adtunk, a cukrászdák pedig még soha nem adtak el annyi macaront, mint ezen a rendezvényen. Mint később megtudtam volt, amelyik cukrászda többtízezer macaront hozott és jelentős részét el is adta. 

Tovább tehát a macaron hódító útján, jövőre veletek ugyanitt! 

Tömeg lesz? Nem lesz tömeg? Ha tömeg lesz az a baj, ha nem lesz tömeg az a baj. Az első Street Food Fesztivál átütő sikere után ugyanis meglepődve tapasztaltuk, hogy a második hasonló jellegű rendezvényen nem volt azért akkora a tömeg. Bizonyos vérszagra gyűlő éji bloggerek enyhe kárörvendő posztjai akkor mind arról értekeztek, hogy hát igen, egyszer jó volt a koncepció, másodikra már nem működött - hát igen, ezt előre lehetett látni, vége ennek is.

A harmadik budapesti Street Food, azaz "utcai étel" fesztiválon azonban megint nagyon sokan voltak - szerencsére (mivel már eltelt egy nap és én nagyon ügyesen szerzem ezeket az információkat: szóval közben azt is megtudtam, hogy állítólag 2000-rel megdőlt az első rendezvény rekordja, ami azt jelenti, hogy több, mint 14.000-en voltak). A koncepció működőképes, sőt tömegeket vonz továbbra is. Ennek én nagyon örülök, mivel szeretek tobzódni a jó ételek között.

A Hold utcai piac felé haladva latolgattam a felvezetésben már említett kérdést. A tömeget nem annyira szeretem, a rendezvénynek viszont drukkolok. A sor tehát megint állt a vásárcsarnok előtt, de viszonylag gyorsan haladt, a be(fel)engedő emberek morcosan számlálnak, szigorúan figyelnek arra, hogy a show ne torkolljon tömegkasztrófába a piac galériájának (ahol a rendezvény zajlik) leszakadása által. Mivel végül rafináltan a hátsó feljáraton mentem fel, elsőként a hőn szeretett Tamp&Pull-t kávét kínáló ablakot pillantom meg, odakíváncsiskodom, nem nagyon értem a sor szerkezetét. Egy már sorban álló kissé frusztrált vendég kétségbeesetten mutogat rám: ők... ők..., mint az óvodában próbál "megmondani", hogy be akartam állni a sor elejére. Nem tud felbosszantani, nem terveztem senkit megelőzni, na szóval beállok és egy cortado-t (kb. fél capuccino kicsit kevesebb tejjel) kérek. Én voltam már a Tamp&Pullban tehát tudom, hogy miről van szó, de EZ a kávé, ez nagyon durva - korábban már dicsekedtem azzal, hogy van egy tőlem független jelrendszer a fejemben, ami jelzi nekem őszintén és átverhetetlenül tudat alatt vagy inkább fölött, amikor valami nagyon-nagyon jó: hát ez a kávé az. Kiüti a biztosítékot, fantasztikus ízvilág, csodálatos érzés fogyasztani. Átérzem és élvezem minden egyes cseppjét (direkt nem irom a kortyot, mert azt a szót utálom).

Mivel valamit enni is kell, ha már itt vagyunk - benézünk a következő standra, ami a Bodega, lázasan hamburgert sütnek, jól láthatóan jó is, legalábbis elég jól néz ki, de én most nem eszem hamburgert, főleg, amikor ilyen túlkereslet van, illetve egy stand a hamburger egyeduralom birtokában, mindennek teljes tudatában. Elhangzik a "egy olyan 40 perc, mire a következő kérést teljesíteni tudjuk" - tessééék? - továbbállunk.

Őszinte percek, Pali bácsi őstermelő szobájába lépünk, kolbászsütés, szalonna, tepertő, minden egyszerű és őszinte, biztosan nagyon finom is. Egyedül a kosárban aranytartalékként helyet kapó tartós kenyér szomorít el, ezt én nem tudom hová tenni, de van még néhány dolog, amit a rendezvényen nem tudok hová tenni, szerencsére ebből jóval kevesebb, mint több. 

Következik a várva várt SonkaArcok kalitkája, jó sok érdeklődő tolong errefelé, de a vásárlóközönséget alapvetően talán, mintha elbizonytalanítaná (legalábbis ezekben a percekben) az előre leszeletelt, papírtálcára kikészített sonka és szalámi variációk ára.

Ez számomra jó hír, mert legalább odaférek a pulthoz, veszek is rögtön egy szettet, az egyik sonka arc Bereznay Tamás még egy kis sajtot is mellécsap nekem. Helyet keresünk, leülünk, nem egyszerű, majd az aurámba váratlanul behatol egy flakon Glóbusz mustár és ketchup, valamint majonéz. Minden asztalon virít egy szett. Nem baj, hát végülis street food, de most nagyon jóindulatú vagyok.

A sonkák finomak, a sajt is, olívaolajat is kértem rá, amire elsőre értetlenség volt a reakció, de végül kaptam és nagyon finom volt. A sonkák szeletelését illetően vannak ugyan kifogásaim, de igyekszem nem túl kritikus lenni. Továbbmegyünk, újabb érdekes koncepcióba ütközünk, Da Mario: olasz hangok szólnak ki a következő egységből, srácok kínálják a focaccia-t, pizzakenyeret, olaszos termékeket. Ezt most elkerüljük, de megígérem, hogy visszatérek, amint ismét tudok enni.

Fragola fagyizó is van persze, az kell a családoknak, bár én őket előzetesen nem láttam a programban, ezt valahogy tapasztalatból tudom, hogy nem olyan egyszerű a cukrászdákkal egyezkedni. Majd következik a Szimpla Kert őstermelői piac kitelepülése, ez itt hirtelen a nyugalom szigeteként köszönt rám, na nem azért, mert itt ne lenne sok érdeklődő, de mégis megnyugtat az egyedi installáció, stílusos, hangulatos berendezés. Mivel itt lehet végre értelmes innivalót is kapni, kérek egy almás-homoktövises bio italt, felmérem a terepet és lépek tovább, megjegyezve a standot visszatérés szándékával.

A középső performance gasztrostandon éppen valami számomra nem értelmezhető előadás zajlik, de ez az én hibám, illetve kikerülöm a cyder kóstolót (ez is).

A Budaörsi Halpiacról vagy jót vagy semmit, a középúton maradva a fekete kagylótálat megkóstoltam, nagyon finom volt, semmi kifogás, az osztrigával nekem még mindig szégyellnivaló a kapcsolatom, a rákot pedig pusztán "előfőzve" nem szeretem, én azt csak sütve fogyasztom, de amúgy teljesen jó a stand, és szép szendvicsek is vannak, meg az ismerősöknek barátságos hangvétel (engem nem ismertek).

Az Innio impozáns, nagy teret kapott, egy DJ dobja fel a hangulatot odabenn, ez egy másik nyugalom szigete, hideg habzó borokat fogyaszthatunk én bírom ezt a stílust és az Innio standjai mindig nagyon menők, most is egy hatalmas felirat virít és teremt luxushangulatot, amit a fesztiválózó népség nyilván szívesen fogad.

A következő stand Cake Shop, akik ide sós étellel jöttek, meg "titokban van fagyi:)", úgy látom itt a mexikói vonalat csempészték be, valószínüleg nem rossz.

A Gyraldikohoz nem is reméltem, hogy bejutok, itt lehet ugye a népszerű és "legjobb" gyrost kapni, úgyhogy mindenki erre van ráállva, meg az ezt követő stand kínálatára a Funky Pho levesre. Megkóstolnám mindkettőt, de én sajnos lelkileg nem tudok befogadni egy 8 főnél hosszabb sort (legfeljebb a New Yorki járatra vagyok hajlandó beállni ekkora sorba, de itt sajnos egyik stand se vitt oda). Szóval Pho leves ugrott, gyros ugrott, jön a Kandalló, ahol a kézműves sörökre megintcsak korlátoltságom okán nem vagyok nyitott (nem bírom megszeretni a sört). Úgyhogy marad a Marmorstein pékség, amit megcsodálok szeretettel, hiszen tudom, hogy ők milyen jók, de hozzájuk csak másnap reggel térek vissza és be is szerzek egy szép kenyeret a hétre, mert hát nem vagyok hülye, hogy ne vegyek tőlük, ha már itt vagyok.

Összegezve az élményeket azon túl, hogy minden nagyon szép és jó volt: számomra a legjobb élményt a Szimpla Piac szürkemarha gulyása nyújtotta,

valamint a Budaörsi Halpiac fekete kagylója, de a legintenzívebb és legkülönlegesebb pillanatot a Tamp&Pull kávétól kaptam.

Már a repülőgépen ülve elképzeltem az első reggelt, ahogy Madridba érek. Elsőként a helyi bár felé veszem az irányt és otthonos, természetes hangon odavetem a bárosnak: "un café con leche!" (egy kávét tejjel), a por favor (kérem) kiegészítés bár Madridban még elmegy, Barcelonában már felesleges zaj, udvariaskodó modoros hülyeség. Tervemet hamar meg is valósítottam, hiszen az autentikus spanyol hangulat és a gasztronómiai élvezetek alapja a reggeli, jól megérdemelt kávé.

A helyi bár

Fő jellemzője, hogy nem egy barátságos hely, nem arra van, hogy széplelkű turisták értetlenkedjenek errefelé. Vakító fémszékek a teraszon, belül kissé retro, sötét fa, általában túl élénk mintás csempés, fémbetétes pult, mediterrán hangulat, zord bácsik újságot olvasnak, rádpillanatanak, majd vissza, a bár előtt néhányan dohányoznak, rekedten vitatkoznak, a használt kávéscukorzacskót pedig a lábukhoz dobják a pult alá. Amikor kávét kérünk, ne lepődjünk meg, ha két fémkannával a kezében a báros kérdően néz ránk és feltesz egy elsőre talán érthetetlen kérdést: hideg vagy meleg tejjel (frio o caliente) kéred-e a tejeskávét. Bizonyos helyeken elédpenderítik a csészealjat, rá a kávéscsészét, minél nagyobbat csattan, annál menőbb, belezúdítják a tejet és jónapot, majd szólj, ha kérsz enni is, kínálat van bőven, jól láthatod. Ez errefelé így van rendjén, meg kell szokni és élvezni, ne számítsunk kedves, udvariaskodó stílusra. Azért akadnak kedves bárok is, de oda én nem járok.

Valahogy úgy vagyok, hogy ha már van egy bevált helyem, akkor oda - ha tehetem - minden reggel betérek, ahogy annak idején New Yorkban is kialakult egy állandó, kedvenc reggelizőhelyem, a végén már szinte könnyes búcsúval köszöntünk el a görög kávézós bácsival egymástól. Itt Madridban egy ideig a Cafeteria el 22 volt ez, a Barrio del Pilar-ban, idén azonban leváltottam a Cafe Figueroa-ra, ami a barrio de Chuecaban (a Gran Vía közelében) található.

Reggeli

Reggelire itt az úgynevezett spanyol croissant-t érdemes enni, bár akik a francia stílusú vajas croissanthoz vannak szokva kicsit csalódhatnak, itt kicsit más az állaga (szárazabb, de nem rossz értelemben), illetve nagyon finom reggeli lehet a napolitana de chocolate, ami ugye a pain du chocolat ("csokis párna") spanyol változata. Kihagyhatatlan a bocadillo de jamón serrano (szárított sonkás szendvics) vagy kifinomultabbaknak ajánlott a jamón iberico (iberico sonkás szendvics) - ezzel kapcsolatos elméletem, hogy ibericot csak akkor együnk, ha már túl vagyunk a jamón serrano dimenzióin, ez már elsőre elég, nagyon finom. Érdemes a szinteket betartani, hogy mindent megértsünk szép fokozatosan.

Megfogadtam, hogy nem megyek olyan tapas bárba, ahol indulatos, bordó mellényes bácsik kiabálnak, de itt kivételt tettem, mert már nagyon éhes voltam, ez a szendvics például nem volt annyira jó, utólagos tipp: ellenőrizzük mindig, hogy friss sonkát kaptunk-e a jamón serrano ugyanis nagyon hamar kiszárad, az íze megváltozik. Mindenképpen kérjünk mellé olívaolajat, bár sok helyen a szendvicset megfelelő állagúra készítik.

Azok, akik szeretik a gyomrukat már korán reggel eltömíteni jó értelemben vett fullasztó falatokkal, nekik javaslom a tortilla de patatast, azaz tojás krumplival összesütve, magában vagy bocadilloban (szendvics) kínálva. 

Ebéd

A turista számára a legmerészebb, de leghatékonyabb (ár-érték arány) választás a menü del día (napi menü), ami felfogható egyfajta orosz rulettnek, mert feltehetőleg nem nagyon tudjuk, mit fog tartalmazni még akkor sem, ha tökéletesen beszélünk spanyolul. Enyhíti a gondot, ha néhány évet már kint éltünk Spanyolországban. A menük logikája úgy épül fel, hogy első fogásként választhatsz általában négy-ötféle étel közül (primeros), második fogásként (segundos) szintén - tehát, amit ilyenkor felsorolva látunk a "menü" étlapon, az nem mind az ételsor része (azaz ne 10 fogásra számítsunk). A menük átlagos ára 8 EUR-tól 14 EUR-ig változnak, ezek normális árnak tekinthetőek. Esetleg előtétel is járhat (entrada) hozzá, majd a menü részeként választhatunk a desszertkínálatból (postre), ami lehet gyümölcs, édesség vagy kávé. Jobb helyeken egy üveg víz is jár a menühöz, főleg, ha ketten eszünk. Ne próbáljuk megérteni a menü tartalmát, bízzunk bennük, esetleg tisztázzuk le valahogy, ha valamilyen ételérzékenység vagy diéta miatt kell vigyáznunk.

Ha inkább tapast választanánk, amit én leginkább kedvelek: pimientos de padrón (kis méretű sült zöld paprikák), vagy a pulpo gallego (főtt polipszeletek olívaolajban, pirospaprikával megszórva, néha főtt krumplit is adnak hozzá), ez általában azért drága tányér (12-16 EUR), a patatas bravas (sült krumpli paradicsomos szósszal) szintén ajánlott, illetve aki szereti a kis polipokat ropogósra sütve az mindenképpen egyen chipironest. A fekete kagyló (mejillones) is nagyon finom, mindig érdemes kipróbálni. A vaslapon sült garnéla rák (gambas a la plancha) is alap, de olyan helyen együnk inkább, ahol biztosak vagyunk abban, hogy friss a rák (pl. piacon) az már sajnos megint orosz rulett, hogy honnan származik, nekem sikerült az egyik bárban egy olyan típust enni, ami feltehetőleg valami túltenyésztett szörny volt, mert beltartalma nem nagyon volt, széttöredezett fehér, szálas hús volt, mint a "surimi" (rákdarálék). 

Pulpo Gallego (polip galíciai módra)

Nem merészkedem az összes tipikus spanyol tapas felsorolásába, csak néhány kedvencet kiragadtam.

Vacsora

Ne csodálkozzunk, ha délután 3-5 óra körül nem tudunk hol ebédelni, ilyenkor ugyanis tisztességes ember nem zabál csak fetreng egy függőágyban és csendben sziesztázik esetleg valahol éppen szenved kedvtelve a melegtől. Az élet inkább 7 óra után indul be, de akkor is csak az elvetemült északi beállítottságú népek esznek még, a rendes spanyol szokás szerint étkezők csak este 10 óra körül gondolnak először evésre. Ilyenkor elindulnak az illatok az utcákon, úgy képzeljük el, mint a rajzfilmekben, megyünk ártatlanul és egy illatcsík belekúszik az orrunkba, ilyenkor a legveszedelmesebben ellenállhatatlan fogás a paella. Azért jó késő este masszív, sokféle összetevőből készült paellát enni a magyar gyomornak, mert akkor biztos, hogy hülyeségeket álmodunk, de inkább valószínű, hogy aludni sem tudunk.

A paella (leginkább egy rizottóhoz - még érthetőbben "rizseshús"hoz hasonlít) három alaptípusa: paella mixta (vegyes hússal), mariscos (tengeri állatokkal), vegetariana (zöldséges). Persze van még sokféle, de talán ezekkel találkozunk a leggyakrabban. Úgy érdemes kérni, hogy minél többféle hús legyen benne. A legjobbakban van rák, feketekagyló, disznóhús, nyúlhús, tintahal karika, zöldség. Ettől lesz olyan finom az íze - és így a spanyolok jól ki tudják szűrni kik az arabok és zsidók, mert ők ugye tutti nem esznek ilyet (ez állítólag tényleg igaz, hogy részben ez is cél volt néhány évszázaddal ezelőtt).

Túljutva az alapelveken és alap fogásokon, néhány ajánlott hely Madridban:

Mercado de San Miguel (piac)

Mára kicsit elturistásodott (ez csak nekem negatívum), de még mindig nagyon jó piac a Plaza Mayor közelében. Itt például nem paranoiásak az eladók, mint a barcelonai La Boquerián, hogy nem fotózhatsz, ha nem vásárolsz semmit, itt nyugodtan lehet nézelődni és fotózni is, nem bánt senki.

A műanyag zöldséget és gyümölcsöt árusító standon nyugodtan lépjünk túl, sajnos nagyon erősen "iparosítva" van a spanyol mezőgazdaság, kénytelenek turbózni a növénytermesztést, ez meg is látszik a kínálaton és főleg az ízeken. Persze kifoghatunk finomat, de azt nem nekünk turistáknak kínálják alapvetően, be kell épülnünk a rendszerbe, szerezni egy megbízható zöldségest és odajárni rendszeresen. A kétszázadik vásárlás után már valószínüleg kapunk rendes helyről származó árut.

A piacon bacalaot (tőkehal) mindenféle formában kínáló standnál mindenképpen érdemes 2-3 falatot vásárolni, általában 1 és 2 EUR között mozognak, tényleg egy falat (pinchos), de megéri. Kedvenceim közé tartozik az osztriga és champagne vagy cava ("habzóbor") bár, de figyeljünk a szezonra is, ha nincs osztrigaszezon, nem érdemes itt sem fogyasztani.

A cukrásztermékeket mindenképpen javasolt kipróbálni, van macaron (hát hogyne lenne), valamint a piac egyik oldalánál egy minőségi tortákat és süteményeket árusító standnál lehet pl. "Esterhazy" tortát is kapni, na de nem ezért jöttünk ugye Madridba, tessék a helyi ízeket kipróbálni inkább.

A kávét mondjuk a piacon nem nagyon javaslom, nem olyan finom, ráadásul 2,50 EUR körül van (az átlag kávéár Madridban: 1,20 - 1,50 EUR).

Abracazum! cukorkabolt
Calle Gran Vía, nº 55

Szórakozásképpen javasolt, a Gran Vían található cukorkaboltba betérni, ahol különböző méretű "gyógyszeres üveg kinézetű" üvegcsébe tölthetünk gumicukrokat különböző kész "receptek" alapján. Javíthatjuk a szexuális életünket, a depressziós hétfőket elviselhetővé tehetjük és még hasonló kreatív problémákra összeállított receptekhez válogathatjuk össze az evil brain (gonosz agy), supersonic turtle (szuper teknős) és hasonló jó hangzású cukrokat.

Cacao Sampaka
Calle Orellana, nº 4

Az egyik legnívósabb csokoládé és kakaóbolt, kézműves jégkrém kínálattal, kávézóval. Az üzletben kenyér és sütemény témájú könyveket vehetünk, angol nyelven is. Meglepetés volt, hogy komoly bor és champagne kínálattal is rendelkeznek, még nagyobb öröm, hogy két magyar bor is volt: Royal Tokaji és Disznókő pincészettől. Vásárolhatunk bonbonokat, macaront (what else), csokoládétáblákat, kakaóporokat.

La Magdalena de Proust
Calle Regueros, nº 8

Az öko, bioboltok kedvelőinek ajánlott gourmet shop és reggeliző hely, készítenek frissen facsart leveket (zumo), akkor javasolt, ha európai hangulatú, garantáltan jó minőségű élelmiszereket keresünk (ezt az érzést az autentikus bárokban azért nem mindig kapjuk meg - ami persze nem is baj).

Felix Food Society

Ez is egy úgynevezett gourmet bolt, itt gasztro ajándékokat és jó borokat vehetünk, olívaolajok, balzsamecetek, joghurtok, tészták, kenyerek, csokoládék, bonbonok kaphatók és egy nagyon jó hangulatú üzlet.

La Vieja Castilla

Kulináris bolt haladóknak, ide csak az elvadultaknak javasolt elmenni, akik értik miért jó a Beluga kaviár és a Puy-i lencse, elképesztő sajtokat, illetve soha nem látott élelmiszertípusokat találunk errefelé, valamint egy kellemes üzenetet a kirakatban (persze lehet, hogy addigra majd lecserélik).

Café Figureoa
Calle de Augusto Figueroa, 17

Ez volt az én állandó kávézóm ebben a szezonban: például életem legolcsóbb reggeli szettjét ettem itt, café con leche és tostada con tomate (tejes kávé és pirítós paradicsommal) szuperkorrekt módon elkészítve olívaolajjal, az egész összesen 2,50 EUR volt.

Következzék a bónusz kaland: Madridból kimozdulva eljutottam egy igazi sonka üzembe is. Segoviában a Monte Nevado sonkákat készítő műhelybe. Fantasztikus élmény volt az elképesztő mennyiségű sonkát látni, ahogy több tízezrével lógnak a különböző hőmérsékletekre és páratartalomra beállított csarnokokban. Ezeket a műhelytitkokat természetesen nem árulhatom el, de nekünk megmutatták.

A környékbeli Carbonero el Mayorban található Restaurante Los Mellizosban sikerült egy nagyszerű ebédet is elfogyasztani. A hely specialitása a cochinillo (sült szopós malac), amelyet egészben szokás kínálni és felszeletelni a vendég asztalánál, ebből kaptunk egy egybefüggő lábat, érdekes volt és persze nagyon jó minőségű és ízü, hiszen malacokból van ellátás bőven a környéken.

Itt egyébként mangalicából készült sonkák lógnak a plafonon.

Az alapanyagot szállító disznófarm egyfajta szemléltető változatát is sikerült megnézni, mangalicákat, lovat, szarvasmarhákat csodálhattunk, kicsit Dallas hangulatban (legalábbis a városi, elidegenedett létformákat élő egyéneknek - pl. én - mindenképpen).

Nem mertem a szemébe nézni.

Jelen poszt természetesen nem törekedett teljességre, csak egy szeletet igyekszik bemutatni a spanyol gasztronómiai életből, hogy ne feledjük: van élet a sangríán túl.